Tenisz

A teniszben játékokat (angolul game), illetve játszmákat (szett, angolul set) kell nyerni. Az előre meghatározott számú szettet nyerő játékos vagy páros nyeri a mérkőzést.

A tenisz őse egy francia eredetű labdajáték, a jeu de paume Angliában vált népszerűvé, és ott fejlődtek ki a ma is űzött játék szabályai. Az első tenisztornát is ott rendezték, 1876-ban. 1877-től rendezik folyamatosan a ma is a legerősebbek közé tartozó wimbledoni tornát. Amerikában 1881-ben rendezték meg a mai US Open, Párizsban 1891-ben a mai Roland Garros és Ausztráliában 1905-ben a mai Australian Open elődjét. Ma is ez a négy torna a legrangosabb, és együttesen a Grand Slam nevet viselik. Kiemelkedő eredménynek számít bármelyik egyéni Grand Slam-torna megnyerése, és a legnagyobb dicsőség, ha valaki egy naptári éven belül nyeri meg mind a négy nagy tornát. 2015-ig ez csupán öt versenyzőnek sikerült. Azt, hogy pályafutása során legalább egyszer mind a négy tornát sikerült megnyernie, a tenisz történetében további 12 játékos mondhatja el magáról.

A hivatásos teniszezők érdekeinek képviseletére alakult szervezetek – az ATP a férfiak, a WTA pedig a nők számára – külön rendezik a versenyeket, és tartják nyilván a ranglistapontokat. A tenisz nemzetközi szervezetének, az 1913-ban alakult International Tennis Federation (ITF)-nek 210 nemzeti szövetség a tagja. Az ITF szervezi az országok közötti csapatversenyeket: a férfiaknál Davis-kupa, a nőknél Fed-kupa, valamint a vegyes összetételű csapatok számára rendezett Hopman-kupa-versenyeket, és felügyeli a Grand Slam-tornákat. Az ATP és a WTA magasabb díjazású versenyeinek kiegészítéseként versenyeket szervez az alacsonyabb ranglistahelyezéssel rendelkezők, valamint a fiatalok számára. Az ITF szervezésében zajlanak a 18 év alattiak különböző korosztályai, valamint a szeniorok és a kerekesszékes versenyzők számára rendezett versenyek.[3] A tenisz 1896–1924 között, majd 1988-tól ismét a nyári olimpiák része.

Kialakulását követően a tenisz sokáig az arisztokrácia és a tehetősebb rétegek sportja volt. Mára már közkedvelt sport és szabadidős tevékenység lett, megnőtt az amatőrök száma, minden korosztály, minden társadalmi réteg űzheti. A problémát elsősorban a pályák korlátozott száma jelenti, s ez persze a költségeket is növeli, mert maga a felszerelés egyébként nem különösebben drága.

A tenisz története és a szó eredete

A középkorban, amikor a franciák ütőlabdajátékot játszottak (még gyakran puszta kézzel vagy bőrkesztyűvel), az adogató gyakran elkiáltotta magát, amikor odaütötte a labdát ellenfelének: Tenez! (’fogja!’). A tenir ige felszólító alakját a korabeli franciában így ejtették: 'tenéc'. Később, amikor az angolok átvették a játékot és a hozzá tartozó terminológiát, a szót 'tenis'-nek hallották. Innen jön a tennis, magyarul a tenisz szó.

A játék előzményei és létrejötte

A tenisz francia eredetű ütős labdajáték (jeu de paume) angolok által továbbfejlesztett változata. Az azincourt-i csata (1415) után Charles d’Orléans herceg angol fogságba esett. A Norfolk grófságban lévő Wingfieldben tartották fogva két évtizeden keresztül. Ez alatt az idő alatt a fogoly bevezette Angliában az ütőlabdajátékot, amit ő maga csaknem minden nap űzött. A források szerint a tenisz csaknem négy évszázaddal később, 1858 és 1870 között jött létre mai formájában.

1858-ban a sportkedvelő Harry Gem jogász létrehozott egy – a mai teniszpályákhoz hasonló – pályát saját birtokán. 1863 körül Walter Clopton Wingfield tiszt, a Wingfield várurak és az orléans-i herceg fogva tartójának, John Wingfieldnek egyenes ági leszármazottja 1874-ben „Sphairistike” (gör. ’labdajáték’) néven kereskedelmi forgalomba hozott egy készletet, amelyben két hálótartó vas, a háló, két teniszütő, indiai gumiból készült labda, valamint a játékszabályok leírása volt. Wingfield spairistike-je (lawn tennis, royal tennis) a francia jeu de paume (angolul: real tennis) továbbfejlesztett változata, amit füvön játszottak. A kaucsuklabdát külön azért fejlesztették ki, hogy megfelelően pattanjon a füvön. Több tenisztörténész szerint Wingfield idejében ültették át a francia terminológia nagy részét is az angol nyelvbe.

Az első tenisztornát valószínűleg M. William Appleton rendezte meg nahanti birtokán, 1876 augusztusában[8] a tornát John Dwight nyerte. Ezek után következett az első wimbledoni tenisztorna 1877. július 9–16. között: ez tehát a legrégebbi, legnagyobb múltú, ma is létező tenisztorna. Az első tornán 22 férfi teniszező indult, és az angol W. Spencer Gore diadalmaskodott.

Franciaország, ahonnan a jeu de paume származott, csakhamar felismerte a wimbledoni tenisz szépségét, és behódolt. 1878-ban már meg is alakult Dinard-ban (Bretagne) az első francia teniszszövetség. Ebben az időben alakultak az első társaságok Ausztráliában is. Gyorsan nőtt az amatőr tenisztornák száma is: Írországban (1879), Franciaországban a mai Roland Garros elődje 1891-ben, az ausztrál kolóniákon, Melbourne-ben (az Ausztrál Opent 1905-ben rendezték meg először). Az Amerikai Egyesült Államokban, Newportban (Rhode Island) is létrejött egy amatőr torna 1881-ben: a mai US Open elődje. A tenisz az 1896-os első olimpiai játékokon is szerepelt.

A Magyar Országos Lawn Tenisz Szövetség 1907. áprilisban alakult meg, augusztusi első rendes közgyűlésén már 15 egyesület 40 pályával képviseltette magát. A szövetség neve a 35. évi rendes közgyűlésen hozott határozat alapján, 1942. március óta Magyar Tenisz Szövetség.[9]

A tenisz tehát a viktoriánus korban keletkezett, és a szabályai is viktoriánusok voltak: a sportot csak a gazdag arisztokrácia gyakorolhatta, így nem volt szükség pénzre a fenntartásához, de nem is lehetett fizetett mesterség. Ez megmagyarázza azt is, miért voltak a hivatásos teniszezők sokáig eltiltva a nagy nemzetközi tenisztornáktól. Annál is inkább, mert a tenisz tekintélyei hatalmukat féltve, nem akartak tőlük független profi teniszezőket bevonni a sportba. A francia tenisztorna, a (Roland Garros) volt az első, amelyik engedélyezte a hivatásos teniszezők részvételét, 1925-ben.

A „Grand Slam” kifejezést 1933-ban két újságíró használta először (John Kieran és Allison Danzig), amikor az ausztrál Jack Crawford megnyerte az ausztrál amatőr tornát, a Roland Garrost és Wimbledont, majd a Forest Hill-i amerikai bajnokságon döntőbe jutott. Ez a négy torna azért emelkedett ki a többi közül, mert egyedül a négy rendező ország diadalmaskodott a Davis-kupán, ami akkoriban a legnagyobb nemzetközi torna volt.

A Davis-kupát Dwight Davis alapította 1900-ban, először csak Nagy-Britannia és az USA részvételével.Később más országok is csatlakoztak, de 1973-ig egyedül Nagy-Britannia, az USA, Ausztrália és Franciaország csapata tudta megnyerni. Donald Budge volt az első teniszező, aki 1938-ban kimondottan a négy Davis-kupa-győztes ország tornáján akart győzelmet aratni, ő volt az első, aki megkísérelte megcsinálni a Grand Slamet, és akinek ez sikerült is. A nők közül ez a bravúr először 1953-ban Maureen Connolly vitte végbe.

Az „open era”

A modern, professzionális tenisz 1968-ban, az „open erá”-val (hivatásos, profi kor) kezdődött, amikortól a hivatásos teniszezők is indulhattak a különböző tornákon.Az év négy legnagyobb tenisztornája, a Grand Slam-tornák megnyitották kapuikat a hivatásos teniszezők előtt is. A sport lépésről lépésre amatőrből profivá válik. Ekkortól tekinthetjük a sportot modernnek, s ekkor kezdődik meg a statisztikák, rekordok számontartása is. A férfi és női tenisz legfőbb célja a Grand Slam elérése lett: egy naptári éven belül megnyerni mind a négy Grand Slam-tornát. Don Budge már korábban teljesítette ezt, de ekkor még a profi teniszezők nem vehettek részt a bajnokságokon. Rod Lavernek kétszer is sikerült a Grand Slam: az első még a profi kor előtt (1962), a második azonban már 1969-ben. A nők között két versenyzőnek sikerült: Margaret Smith Courtnak (1970) és Steffi Grafnak (1988).

Kiemelkedő magyar eredmények a Grand Slam-tornákon

A Grand Slam-tornákon a magyar versenyzők közül a Roland Garroson egyéniben 1. helyezést ért el Asbóth József (1948) és Körmöczy Zsuzsa (1958), párosban Taróczy Balázs (1981) és Temesvári Andrea (1986). Taróczy párosban Wimbledonban is győzni tudott, 1985-ben.

A junior versenyzők közül 2000-ben Kapros Anikó az Australian Open, 2005-ben Szávay Ágnes a Roland Garros, 2010-ben Fucsovics Márton Wimbledon, 2015-ben Gálfi Dalma a US Open, 2017-ben Piros Zsombor az Australian Open versenyén szerezte meg az első helyet.

A teniszpálya

A teniszpályának szigorúan meghatározott méretei vannak. A teljes pálya hossza 26 yard (23,77 méter): egy-egy térfél 13 yard (11,89 méter) hosszú. A pálya szélessége attól függ, egyest vagy párost játszanak. Ha egyest, akkor a szélesség 9 yard (8,23 méter): ekkor a pálya két szélén található másfél yardos (1,37 méteres) folyosók nem számítanak a pályába. Ha párost játszanak, a két folyosó is érvényes: ekkor tehát a pálya szélessége 12 yard (10, 97 méter).

A téglalap alakú pálya két rövidebb oldala az alapvonal. Az alapvonalak közepén található, azokra merőleges, 10 centiméter hosszú, 5 centiméter széles vonalka a középjel. A teniszezők az alapvonal mögül szerválnak. Ha a játékos jobb oldalról adogat, akkor a középjel és a pálya jobb széle közé eső területen áll a szervához.

Az alapvonalakkal párhuzamosan helyezkedik el a pálya közepén a háló.

A pálya széleit az oldalvonalak jelzik: van egyes és páros oldalvonal.

A hálótól mindkét irányra 7 yard (6,4 méter) távolságban egy-egy párhuzamos vonal található: az adogatóvonalak, mindennapi használatban a T vonalak. A T vonal, a háló és az egyes oldalvonalak által behatárolt terület az adogatóudvar: itt kell lepattannia a szervának.

A pálya közepén található, oldalvonalakkal párhuzamos, T vonalakig tartó vonal a középvonal, hivatalos nevén a közép-adogatóvonal: ez osztja föl az adogatóudvarokat két-két részre. Az adogató a vele átellenes oldalon található adogatóudvarba szervál.

Borítás

A pálya borítása különböző lehet, ami sok tekintetben befolyásolhatja a játékot. A labda gyorsasága, pattanása (például milyen magasra pattan a labda) függ attól, hogy milyen pályán játszanak a teniszezők.

Főbb borítások:

Kemény: a kemény pályának különböző típusai vannak: lehet Rebound Ace, Decoturf, aszfalt vagy quick (gyors). A pálya általános jellemzője, hogy gyors, és nagy fizikai felkészültséget igényel.

Salak: mésztartalmú borítás, apróra tördelt téglából vagy kőből áll. A salakpálya általános jellemzője, hogy lassú. Ennek köszönhető, hogy salakpályán gyakran alakulnak ki hosszú labdamenetek. A Roland Garros a legnagyobb salakos torna.

Fű: a füves borítás elég ritka, mivel költséges karbantartást igényel. Ez a borítás a leggyorsabb (még ha az utóbbi években lassult is valamennyit), és a labda alacsonyra pattan. Ezek miatt a jellegzetességek miatt a pálya alkalmas támadó teniszre: például szerva-röpte játékra. A labdamenetek általában rövidek. A leghíresebb füves torna Wimbledon.

Szintetikus: a szintetikus pályáknak különböző fajtái vannak: például Gerflor, Taraflex, Greenset, szőnyeg, néha parketta. Főleg a fedett pályás tornákon alkalmazzák, és gyorsasága miatt leginkább a kemény borításra hasonlít.

Háló

A hálót a pálya közepén feszítik ki, legfeljebb 8 mm átmérőjű kötélre vagy fémhuzalra, ami két hálótartó oszlop tetejéhez van erősítve. A háló színe sötét, a tetején lévő 5–6,53 centiméter szélességű csík (szegélyszalag) pedig fehér. A hálónak megfelelően sűrű szövésűnek kell lennie, nehogy a labda átférjen a réseken. A hálótartó oszlopok helye attól függ, egyes vagy páros mérkőzést játszanak a pályán. Ennek megfelelően vagy az egyes, vagy a páros oldalvonaltól 0,914 méterre kifelé találhatók az 1,07 méter magas tartóoszlopok. Ha páros meccsekhez kifeszített háló van a pályán egyes meccshez is, akkor két ún. egyesléccel fel kell támasztani a hálót 1,07 méter magasságban a megfelelő pontokon (ahol az egyéni mérkőzéshez használatos háló hálótartó oszlopai lennének, vagyis az egyes oldalvonalaktól 0,914 méterre kifelé). Erre azért van szükség, mert a háló magassága szigorúan meghatározott: a szélén 1,07 méter, a közepén 0,914 méter magasnak kell lennie, ezt rendszeresen ellenőrzik.

A játékhoz szükséges eszközök, teniszütő

Fából készített, eredetileg bélhúrozású teniszütő, a „rakett”

Az ütőt a 16. század elején találták fel, a jeu de paume-hoz. Eleinte az ütők nagyon különbözőek voltak. A teniszütő készülhet fából (kőrisfa, bükkfa), fémből (acél, duralumínium, titánötvözet), vagy szintetikus rostokból (üveg, szén, esetleg farostok keveréke). Korábban a faütő volt a jellemző, az utóbbi évek fejlesztéseinek köszönhetően – amik elsősorban a teniszütő anyagát érintették – az ütő sokkal nagyobb erő kifejtésére lett alkalmas, és könnyebb is lett, ezáltal a sport is kellemesebbé vált. A legtöbb mai ütő kerete többek között grafitot, titánt, acélt tartalmaz. Noha a technológia folyamatosan fejlődik, a profi játékosok általában éveken keresztül ragaszkodnak ahhoz az ütőfajtához, amit megszoktak. Annál is inkább, mert a teniszütőiket általában személyre szabják, hogy minél hatékonyabban tudják használni.

A teniszütő húrjának megválasztása és a húrozás erőssége rendkívül fontos egy teniszező számára. Rengeteg különféle húr létezik (például nylon vagy természetes marha-, ill. juhbél). A teniszütő behúrozott részének mérete szabályozott: szélessége nem lehet nagyobb 29,21 cm-nél, magassága pedig 39,37 cm-nél. Az ütő teljes hossza (tükörtengelye mentén, kerettel és nyéllel együtt) legfeljebb 73,66 centiméter lehet, míg keretének legnagyobb szélessége nem lehet nagyobb 31,75 centiméternél.

Teniszlabda

Habár a mai tenisz eléggé hasonlít a királyi (lawn tennis, royal tennis) teniszre, a két sportág labdája nagyon különbözik egymástól. A királyi változatban lószőrt, puha rongyot vagy más efféle anyagot varrtak bele a bőrbe vagy vászonba. Az új változatban ugyanakkor sokkal puhább labdákra volt szükség, nehogy túlságosan feltúrja a gyepet. 1840-ben Charles Goodyear feltalálta az indiai gumi vulkanizálási technikáját (kénes hőkezelést), amellyel a nyers kaucsuk tulajdonságait javították. Az addig puha, hő hatására folyósodó anyag ezzel keményebbé, és a külső hatásoknak ellenállóvá vált. Az ilyen módon előállított anyag a természetes gumi, amiből már – először tömör, később túlnyomásos – labdát is tudtak gyártani. Ennek köszönhetően a teniszlabda anyaga is megváltozott. A vulkanizált, rugalmas gumiból készült labdában létrehozott túlnyomás a labda kis súlya mellett is magas felpattanást biztosít. Ma a teniszlabda kaucsukból készül, a belsejében levegő van. Kívülről nemez borítja, aminek a nagy versenyeken kötelezően sárgának vagy fehérnek kell lennie.

A teniszlabdára vonatkozó előírások

A teniszlabdák összetétele változhat attól függően, milyen célra készülnek: például csak szabadidős sportoláshoz, amatőr, rendszeres vagy profi teniszhez, felnőtteknek vagy fiataloknak. Az összetételbeli különbségek leglátványosabban a labda teherbíró képességében és élettartamában mutatkoznak meg. A versenyeken használt labdák vannak a legnagyobb terhelésnek kitéve, és ezeknek kell a legnagyobb elvárásoknak is megfelelniük: mindig a lehető legjobban kell pattanniuk stb. Ennek következtében ezek a labdák gyorsabban elhasználódnak. A teniszlabda átmérőjének 6,350 és 6,668 centiméter között kell lennie, míg súlya 56 és 59,4 gramm között váltakozhat. Ha 254 cm magasról sima felületű aszfalt talajra ejtjük, akkor legalább 134,62, legfeljebb 147,32 centiméterig kell felpattannia. Többféle típusú labda van, annak megfelelően változtatják őket, hogy a mérkőzést milyen borításon játsszák.

Eredetileg a labda színe fehér volt, de aztán sárgára váltottak, hogy a nézők jobban láthassák a lelátóról. Ennek ellenére a fehér színű labda továbbra is szabályos, akár versenyen is lehetne használni.

Öltözet

Eleinte a tenisz gyorsabban fejlődött, mint a divat, így a teniszezők nyakkendőben, fűzőben játszottak. Később (a nőknél) egyre inkább feltűntek a szoknyák a teniszpályán, és a teniszezőnők azon rivalizáltak, kinek van elegánsabb ruhája. Suzanne Lenglen teremtette meg a női sportoló imázsát: ő lett a divatikon a teniszvilágban.

Wimbledon a maga részéről a konzervativizmus bástyája maradt. Miközben a tenisztornák engedélyezték a részt vevő teniszezőknek, hogy színes öltözetben lépjenek pályára, Wimbledonban kötelező maradt a teljesen fehér ruha.

Az 1980-as években a teniszruhák tovább modernizálódtak: egyre lezserebbek és kényelmesebbek lettek. Bevezették a rövidnadrágot, és a férfiaknál az inget is felváltotta lassan a pólóing (főleg René Lacoste hatására). A nők szoknyát, ruhát hordtak, majd fokozatosan bevezették a sortot és az ujjatlan pólót is. Az 1990-es években az új anyagok, köztük a poliészter bevezetésével a ruhák egyre kényelmesebb viseletté váltak. Manapság a leggyakoribb öltözet a férfiaknál a rövidnadrág és a pólóing, a nőknél a sort és az ujjatlan póló, de némelyik férfi teniszező is szereti az ujjatlan pólót, és a nőknél is fennmaradt a csinos ruhák divatja.[24]

Alapvető ütések

A teniszben 8 alapvető ütés van: a szerva, a tenyeres, a fonák, a röpte, a félröpte, a lecsapás, a rövidítés és az átemelés. További ütésfajta a nyesés és a pörgetés. Az ütés iránya szerint megkülönböztetünk keresztütést, egyenes ütést vagy elütést.

Szerva

Bővebben: Adogatás (tenisz)

A szerva vagy más néven adogatás kezdi a labdamenetet. Az adogatójátékos feldobja a labdát, magasan a levegőben megüti az ütőjével: a labda a háló érintése nélkül az ellenfél térfelén található átellenes adogatóudvarban pattan le. Az adogatójátékos nem tehet lépéseket szerválás közben, ezzel ugyanis félrevezethetné az ellenfelét. Ha az adogató ellép az eredeti helyéről a szervamozdulat közben, vagy rálép az alapvonalra, az hibának minősül. Az adogatás akkor is szabályos, ha az adogató nem fej fölül szervál (nem dobja fel a labdát), hanem lepattintja a földre, és alulról üti át. Ebben az esetben azonban a szerva lassú lesz, és az ellenfél könnyen megtámadhatja.

Tenyeres

A tenyeres ütés a test jobb oldalán indul (jobbkezes játékos esetében), a labda érintése után elhalad a test előtt, majd a bal oldalon fejeződik be. Ehhez különféle ütőfogásokat használnak, amelyek az idők folyamán rendre változnak. A legfontosabbak: a kontinentális (continental), a keleti (eastern), a közép-nyugati (semi-western) és a nyugati (western).

Az 1920-as években a kis termetű, látszólag törékeny Bill Johnston tenyeresét tekintették minden idők legjobbjának. Ő ezt vállmagasságban nyugati fogással ütötte. Néhány élvonalbeli játékos még az 1920-as évek után is használta ezt a technikát, de a 20. század végére az ütéstechnika és a felszerelések radikálisan megváltoztak – nagyobb lett a hátralendítés. Az ütőfogástól függetlenül a tenyerest általában félkézzel ütik, de néhány élvonalbeli játékos kétkezes tenyerest használ. Az 1940-es és 1950-es években az ecuadori-amerikai Pancho Segura alkalmazott kétkezes tenyerest a nálánál jóval erősebb fizikumú ellenfelekkel szemben, átütő eredménnyel. Az ezredfordulón főleg a francia Fabrice Santoro és Szeles Mónika ütötte így a labdát, azóta pedig a francia Marion Bartoli, a kínai Peng Suaj, a cseh Lucie Hradecká és a japán Morita Ajumi használ kétkezes tenyerest.[31]

Labdamenet közben sok játékos változtatja meg az ütőfogást attól függően, hogy milyen ütést szeretne ütni: pl. a nyesést és a szervát kontinentális fogással ütik.

Fonák

A fonák ütés a test bal oldalán indul (jobbkezes játékos esetén), a test előtt keresztben folytatódik miközben érinti a labdát, majd a test jobb oldalán fejeződik be. Ütés közben lehet félkézzel[33] vagy két kézzel fogni az ütőt. Általánosan elfogadott, hogy sokkal bonyolultabb, mint a tenyeres ütés. A XX. században általában félkézzel ütötték keleti vagy kontinentális fogással. Az első figyelemre méltó játékosok akik a kétkezest választották az 1930-as években Vivian McGrath és John Bromwich, általánosan az 1970-es években terjedt el, Björn Borg, Chris Evert, Jimmy Connors, később Mats Wilander és Marat Safin használta eredményesen. Napjainkban nagyon sokan választják, például Rafael Nadal és Serena Williams. A kétkezessel könnyebb irányítani a labdát, míg az egykezessel jobban lehet nyesni, nagyobb hátrapörgést lehet generálni, ami alacsonyabb röppályát és pattanást eredményez. Két kézzel kisebb távolságra lehet kinyújtani az ütőt. Minden idők legjobb egykezes fonák játékosának Don Budge-t tartják, aki az 1930-as és 1940-es években hatalmas topspint vitt az ütéseibe. A másik figyelemre méltó egykezes fonák játékos az 1950-es és 1960-as években Ken Rosewall a nagyon akkurátus fonák nyeséseiről volt híres. A játékosok egy szűk csoportja, például Szeles Mónika mindkét oldalon kétkezes ütőfogást használ.

További alapvető ütések

A röpte onnan kapta a nevét, hogy nem várjuk meg, amíg a labda lepattan, hanem felszaladunk a hálóhoz és a levegőben, röptében ütjük vissza a labdát (tenyeressel vagy fonákkal).

A félröpte esetében a labdát közvetlenül azután ütjük meg, hogy az a talajról felpattant a térfelünkön. Nevezik dropból való, vagy felszálló ágban levő ütésnek is.

A lecsapás az adogatáshoz hasonló ütés, amelyet a pályán belülről hajtunk végre, amikor túl magas labdát kapunk s „lecsapjuk” az ellenfél térfelére (lehetőleg úgy, hogy képtelen legyen a visszaadására).

Az átemelés az, amikor az ellenfél egy röptézéshez felszalad a hálóhoz, és átemeljük a labdát magas ívben a feje fölött úgy, hogy az még a játéktéren érjen földet.

A rövidítés az az ütésfajta, amikor a hálóhoz befutó játékos lábához nyessük a labdát, megnehezítve a visszaütést. Speciális formája az ejtés, amelynél az ellenfél az alapvonalnál vagy még távolabb áll, és ekkor a labdát kicsit megnyesve gyengén úgy ütjük meg, hogy az közvetlenül a háló mögé essen.

További ütésformák

A nyesés és a pörgetés kétfajta pörgésfajta: a nyesés esetében elnyesünk a labda alatt, amely így az ellenfél térfelén alig pattan fel, a pörgetés esetén pedig a teniszütő fölfelé ívelő utat jár be a labdával való találkozáskor, amely így magasra pattan az ellenfél térfelén.

Az egyenes ütés az ugyanazon oldalvonal mellett visszaadott labda – gyakran meglepi az ellenfelet, ha keresztben várja a labdát. A keresztütés a pályán átellenben (keresztben) megütött labda. Az elütés a hálóhoz beszaladó vagy már ott tartózkodó ellenfél mellett elütött labda.

A tenisz szabályai – Game, set, match

Egy teniszmeccs labdamenetekből, játékokból (game), játszmákból (szett) áll.A játék célja pályán tartani a labdát, lehetőleg úgy, hogy az ellenfél erre ne legyen képes. Szabályos ütés, ha a játékos a labdát maximum egy lepattanás után visszaadja az ellenfél térfelére úgy, hogy a saját térfelén már nem pattan le, és az ellenfél térfelén is pályára esik. A teniszpálya fent ismertetett vonalai szabják meg az adogatóudvar és a pálya határait. Ha a labda – akár kívülről, és épphogy, de – érinti az adott vonalat, akkor az adott ütés bent van, a labdamenet folytatódhat.

A hivatalos teniszmeccseket bíró irányítja, a vonalakat pedig vonalbírók figyelik, akik, ha a labda kint van outot kiáltanak. A teniszmeccs menete, hossza szigorú szabályokhoz van kötve.

A pontozás eredete

A tenisz különleges pontozása (15, 30, 40) szintén a jeu de paume-tól származik. A középkorban a 60 volt a legelterjedtebb szimbolikus értelmű szám. Abban az időben vezették be a 60 perces órákat, és egy aranydénár 15 sou-t ért. A francia játékban is a 15 szorzataival számoltak: talán az óra szakaszaira utalva, vagy azért, mert pénzben fogadtak a játékra. Azt nem lehet tudni, hogyan lett a pontszámolásban 40 a 45-ből. Egyesek szerint a játékosok egyszerűen lerövidítették: rövidebb volt kimondani a negyvenet, mint a negyvenötöt. Bár az elméletet sokan vitatják, mindezidáig nem sikerült kielégítőbb magyarázatot találni. A deuce (=egyenlő, 40-40) kifejezés szintén a francia labdajátékra vezethető vissza. 40-40-es állásnál a játékvezető ezt kiáltotta: „à deux” (’kettőre’), amivel azt akarta mondani, a játékosoknak két ponttal kell megnyerniük a játékot. Az angolok szóhasználatában vált az „à deux” deuce-szá. Egy másik elmélet szerint, mivel a teniszben később vezették be azt, hogy 2 ponttal kell nyerni, ezután egyszerűbb volt a 45-ös helyett a 40-es értéket használni, ugyanis ha 40-40-re jött ki az állás, tehát deuce, ebben az esetben a további két pontot az óra 50-es illetve 60-as jelzése prezentálhatta.

Labdamenet

A labdamenet szabályait a nemzetközi szövetség által kiadott szabálykönyv az alábbiak szerint rögzíti:

A labdamenetet az adogató kezdeményezi, aki saját térfelén az alapvonal mögül bal vagy jobb oldalról szervál. Adogatás közben nem változtathatja meg a helyét lépésekkel, és a labda elütésének pillanatáig nem léphet rá az alapvonalra, valamint nem lépheti át.

A szerva akkor szabályos, ha a labda lepattanás nélkül átrepül a hálón, majd az ellenfél térfelén a megfelelő (az adogató pozíciójával átellenes oldalon található) adogatóudvarban pattan le (a T vonal és a középvonal által behatárolt rész).

Ha a labda elütése előtt a játékos rálép vagy átlépi az alapvonalat, ha a szerva saját térfélen lepattan, a hálóban megakad vagy az ellenfél térfelén a megfelelő adogatóudvaron kívülre esik (out, azaz hosszú vagy széles), szabálytalan. Ebben az esetben az adogató egy alkalommal ugyanarról az oldalról megismételheti a szervát (második szerva). Ha az adogató a második szervát is elrontja, az kettőshiba: vagyis a labdamenetet automatikusan az ellenfél nyeri.

Ha a szerva hálót ér, de átesik az ellenfél oldalára, két eset lehetséges: vagy beesik a megfelelő adogatóudvarba (a szerva „necces”): ekkor az adogató újra első szervát üthet, vagy – ha már a második szervája volt necces – megismételheti a második szervát is. Ha azonban a labda megcsúszik a hálón és nem esik be a megfelelő adogatóudvarba: a szerva rontottnak minősül.

Ha az adogató sikeres szervát üt, az ellenfélnek vissza kell adnia. Az nincs meghatározva, hogy pontosan hol kell fogadni az adogatást, általában az alapvonal közelében szokták – attól függően, milyen erősségű az ellenfél szervája. Viszont a fogadó azt nem teheti meg, hogy a szerva lepattanása előtt – röptével – beleér a labdába.

Ha a fogadónak nem sikerül visszaadnia a szervát, az ász (a fogadó bele sem ér a labdába) vagy ász értékű (beleér, de nem tudja pályán tartani). Mindkét esetben az adogatóé a pont. Ha a fogadó megfelelően vissza tudja adni a szervát, folytatódik a labdamenet. A szervafogadást más néven returnnek is nevezik. A return akkor megfelelő, ha a labdát egy lepattanás után sikerül visszaütni az ellenfél térfelére. A labda megütése után saját térfélen soha nem pattanhat le a labda.

A labdamenet addig tart, amíg valaki nem ront, vagy be nem fejezi a menetet egy nyerő ütéssel (amibe az ellenfél nem tud beleérni egy lepattanás után). Rontást jelent, ha a játékos térfelén a labda a megütése előtt egynél többször lepattan (= az ellenfél nyerőt üt), ha a labda megütése után saját térfélen lepattan, ha a játékos hálóba üti, vagy ha kiüti a pályáról (vagyis a labda megütése után az a pályán kívül pattan le először). Ha labdamenet közben a labda hálót ér, de pályán belül pattan le (necces), az ütés szabályos, a menet folytatódik (de ha az egyik játékos hálóról áteső labdával nyeri a pontot, általában kézfeltartással elnézést kér ellenfelétől). A játékosnak nem feltétlenül kell megvárnia, amíg lepattan a labda a térfelén: beszaladhat a hálóhoz és röptézhet is.