Nem kell sokat visszamenni az időben – talán elegendő egy fél év is – ahhoz, hogy nagy tömegben találjunk olyanokat, akik szentül hitték, a férfi tenisz egyeduralkodóját, Roger Federert ebben az esztendőben sem fogják megszorongatni. Ehhez képest a közel négy és fél éve a világranglista élén álló svájci az év első Grand Slamjén, Ausztráliában elvérzett a későbbi győztes, szerb Novak Djokovics ellen az elődöntőben, majd a Roland Garrosra egyetlen tornagyőzelemmel (Estoril) a háta mögött érkezett. Ekkor már érezhető volt, hogy megmozdult az állóvíz, ám arra továbbra is kevesen számítottak, hogy az egyébként salakon kétségtelenül a világ legjobbjának számító Rafael Nadal a döntőben pályafutása legmegalázóbb vereségét méri rá (1:6, 3:6, 0:6).

A spanyol az év ezen szakaszára azonban már lendületbe jött (tornagyőzelem Monte-Carlóban, Barcelonában és Hamburgban), a bámulatos diadal után pedig még nagyobb elánnal vágott neki a füves etapnak. Győzelem a queensi felvezető tornán (a döntőben Djokovicsot verte, miközben Federer – aki, lehet, hogy már érzett valamit – Halléban indult, és nyert), majd elképesztően lendületes, és célratörő játékkal a wimbledoni döntőig masírozott. Tekintve, hogy a másik ágon a magára találó, szettet sem vesztő, ötszörös bajnok Federer jutott a fináléig, csakúgy, mint az elmúlt két esztendőben, ők ketten meccseltek a centerpályán. Ebből kerekedett ki minden idők egyik legnagyobb csatája és az angliai tenisztorna történetének leghosszabb férfi egyes döntője. Ha nem számítjuk az esőszüneteket, a két játékos 4 óra 48 percig nyüstölte egymást. A korábbi csúcsot Jimmy Connors és John McEnroe tartotta 1982-ből, nekik 4 óra 16 percre volt szükségük, hogy döntésre vigyék a dolgot (előbbi nyert 3:6, 6:3, 6:7, 7:6, 6:4-re). A gigászi küzdelemben Nadal bizonyult jobbnak (6:4, 6:4, 6:7, 6:7, 9:7), és ezzel megszakította Federernek a füves borításon rekordnak számító 65-ös győzelmi sorozatát (csak a teljesség kedvéért: ugyanezen a listán Björn Borg 41 győzelemmel a második), de ami ennél is fontosabb: visszavonhatatlanul ő lett a közeljövő világelső­jelöltje.

Spanyolországban persze már így is több mint nemzeti hős! Az Európa-bajnokságon egy héttel korábban diadalmaskodó labdarúgó-válogatott után neki is kijárt a királyi köszöntő: a meccs után egyből felmászott a díszpáholyba, hogy „pacsizzon” Fülöp trónörökössel. A másnapi sajtó sem fukarkodott a dicséretekkel: „Rafael Nadal, az új király” – írja a Marca, amelynek címlapján a következő áll: „Akármit mond az ATP, Rafa, te vagy a N° 1 – a teniszben, a világ sportjában, és a szívünkben is”. Az As sem aprózta el: „Éljen Nadal király!” Még nagyobb dicsőség Nadalnak, hogy az egyetlen spanyol férfi, aki egyesben nyerni tudott a tenisz szentélyében, szintén fejet hajtott előtte. „Tudtam, hogy nem mehetek el erről a világról, amíg egy honfitársamnak nem jön össze a győzelem. Külön öröm számomra, hogy ez Nadalnak adatott meg, mert ő nem csak nagyszerű sportoló, de kiváló ember is” – mondta Manolo Santana, aki 1966-ban nyert Wimbledonban.

És hogy miért is nagyszerű ember Nadal? Nos, a rengeteg siker ellenére továbbra is az egyik legszerényebb sportoló, aki rendre maga előtt említi ellenfeleit és szurkolóit. „Roger Federer számomra etalon: a tenisztörténet legnagyobbja, aki ugyanolyan alázattal viselkedik a győzelemben, mint a vereségben. Köszönöm azoknak, akik értem szorítottak, többek között a trónörökösöknek, hogy külön miattam eljöttek ide. Egyelőre nem tudom felfogni a sikert, de érzem, hogy nagyon boldog vagyok. A wimbledoni a kedvenc tornám, és most úgy érzem, egy álmom vált valóra” – így Rafael Nadal.